Igazi nőirodalmi remekmű ⧫ Alice Walker: Bíborszín

Alice Walker Pulitzer-díjat nyert, 1982-es regényét, idén adta ki újra az Európa kiadó, gyönyörű új borítóval és címmel. A mű eredeti címe The Color Purple, megfelelően fordítva Bíborszín. Az 1982-es magyar kiadásnak a Kedves Jóisten címet adták, ami remekül mutatja a regény műfaját, azaz, levelekből ismerhetjük meg a történetet, illetve képet kaphatunk főszereplőnk iskolázattlanságáról, szociális helyzetéről. Azonban én nagyon örülök, hogy a regény a magyar kiadásban is vissza kapta az eredetileg neki szánt címet. 

Azzal kezdeném ezt a könyvkritikát, hogy Emma Watsonnak kétséget kizáróan igaza volt!

Ugyanis Emma készített egy listát a világirodalom 10 legfontosabb nőregényéről, amiben a Bíborszín is méltányos helyet kapott. 

Ez a regény nem attól csodálatos, hogy gyönyörű irodalmi nyelven írták és nagy témákat boncolgatnak benne, hanem pont az ellenkezője miatt. A nyelvezet prűdsége és durvasága, már-már bántja az olvasó szemét, azonban annyira lehengerlő a történet, hogy letehetetlen olvasmány. Ez maga a nyers valóság. 

Pár napja fejeztem be az olvasást. Ráadásképpen még az 1985-ös filmet is megnéztem (Ami sajnos nem nyerte el a tetszésemet, annak ellenére, hogy igen díszes szereplőgárdával büszkélkedhet. A filmet Steven Spielberg rendezte, a főbb szerepekben Whoopi Goldberget és Oprah Winfreyt láthatjuk. Látványvilágban, illetve könyvadaptációként is nagyon rendben van, mégsem kapjuk meg tőle azt a hangulatot, amit a könyv ad. Úgyhogy még szerencse, hogy előbb a könyvet olvastam el, mert fordított esetben nem biztos, hogy kézbe vettem volna a regényt.), de hiába ilyen frissek az élmények és a benyomások a könyvről, nagyon nehéz szavakba önteni a gondolataimat. 

Alice Walker kétségtelenül egy zseniális írónő, aki olyan könnyedséggel játszik magával a nyelvvel, mint egy díjnyertes szemfényvesztő. Hiszen a Bíborszín legnagyobb csodája maga a nyelv, amit az írónő alkotott úja. Kevés az olyan briliáns író, aki egy történet kedvéért képes egy nyelvet megalkotni vagy újra alkotni. A regény jó 100 évvel a rabszolgaság eltörlése után játszódik, tehát szükség volt a korabeli nyelvezetre, illetve a főszereplő sanyarú sorsát alátámasztó egyszerű, durvaságra, ami kifejezte iskolázattlanságából fakadó nehézségeit az önkifejezés terén. Celie a kortársaihoz képest is sokkal nehezebben tud érvényesülni, mivel egy olyan korban él, ahol nagyon nehéz nőnek lenni, ráadásul fekete nőnek. Celie nagy balszerencséjére a bőre koromfekete színű, ami méginkább elítélendő abban az időben. 

A történet iszonyatosan keményen indul, hiszen a 14 éves Celienek máris szembesülnie kell a borzasztóan, brutális, állatias szexualitással, amit a gettókban ismernek. Meg mondom őszintén, hogy a felütés nyeresége után egy kicsit pihentetnem kellett a könyvet, mert annyira lesokkoltak az olvasottak. De szerencsére a kezdet után, csak kisebb hullámvölgyekkel szembesülnek a szereplők és mindenkinek egyre jobbra fordul az élete.

Celie még nagyon fiatal, nem igazán érti mi történik vele. A környezetében mindenkitől csak azt hallja, hogy haszontalan, koromfekete, nő. csúnya. Mindenkitől, kivéve szeretett húgától, Nettietől. 

Celie annyira szégyelli az életét, azt, ami történik vele, azt, amit a férfiak tesznek vele, hogy képtelen erről beszélni, ezért levelek formájában meséli el történetét. A regény elején a levelek még mind a Jóistenhez szólnak, majd ahogyan fejlődik a személyisége és tudata kinyílik a világ felé, az üzeneteket is másnak címezi. Megváltozik benne a valláshoz fűzőzdő kapcsolata, átalakul a fehér ember által rá kényszerített Isten képe.

Nagyon szeretem az olyan regényeket, amik napló vagy levelek formájában mesélik el a történetet, mert akkor ténylegesen bele tudunk mászni az elbeszélő fejébe. A Bíborszín esetében mind a kettő megvalósul. Igaz, hogy ez egy levélregény, de konkrétan egyiket sem adják fel a postán, Celie a Jóistennek, a húgának, de legfőképpen magának ír. Írásaiban, pedig gyönyörűen nyomon követhetjük személyiségének fejlődését. Ott vagyunk végig, amikor tudatlan, iskolázatlan és kihasznált fiatal lányból, egyre érettebb és tudatosabb felnőtt nővé érik, majd élete végén, hogyan vívja ki a tiszteletet azoktól, akik folyton csak bántották és megvetették. Tény, hogy életében végigmenő pozitív változásokat az őt körül vevő erős nők hatására éri el. Az ő tetteik és bátorításuk nyomán jön rá, hogy ennél van sokkal jobb élet is, amit ő is ugyanúgy megérdemel, mint a nálánál csinosabbak, eszesebbek, világosabb bőrűek. 

Az írónő rengeteg fontos kérdést feszeget a regény lapjain. Milyen az élete egy sötétbőrű, fekete nőnek Amerikában? Hogyan tud megbirkózni azzal a tudattal, hogy a nagyanyja rabszolga volt, ő pedig már szabad, de mégis nyomorúságosabban érzi magát, mint egy rabszolga? Nőként, hogyan tud érvényesülni a férfiak uralta világban?

Amikor elkezdtem olvasni nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy horderejű lesz a könyv. Nőként teljesen bele tudtam képzelni magamat Celie helyzetébe, aki úgy érzi nem jó semmire, nem kell senkinek, őt soha senki sem szerette igazán, mindenki csak kihasználta és lekezelte. Sajnos ezek a problémák és érzések egyáltalán nem állnak távol, akár egy mai modern nőtől sem. Hiszen a problémák ugyanazok ma, mint 100 évvel ezelőtt. Megtalálni az egyensúlyt a családi életünk és megélhetésünk között, alázatosnak maradni a férfiakkal szemben, ugyanakkor kiállni saját magunkért. 

A regényben bemutatott többi női karakter is nagyon érdekes, hiszen mindannyian valamilyen okból kifolyólag a társadalom kivetettjei. Olyan nők, akik nem akartak megmaradni a hagyományos női szerepben. Láthatjuk a karrierépítési vágyat, annak minden árnyoldalával. Közelebbről beleshetünk egy házasságba, ahol majdnem képesek voltak a szokásos nemi szerepeket felcserélni. Hiszen, ha a férfi a főzésben és a háztartás vezetésében lel nagyobb örömöt, az asszony hadd barkácsoljon nyugodtan a ház körül. 

A durva nyelvezet és a történet brutális nyerssége miatt nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar lehet haladni az olvasással és ennyire magához tud láncolni a cselekmény. Letehetetlen alkotás, az év egyik nagy kedvence. 

Véleményem: 10/10