Csupasz igazság a női létről ⧫ Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Elena Ferrante nem egy újdonsült szerző a számomra, hiszen volt már szerencsém az írásaihoz, tavaly a Nápolyi regényeken keresztül. A Nápolyi regényekben az írónő már egy sokkal kiforrottabb, olvasmányosabb történetet ad az olvasóknak, míg a Tékozló szeretet, ami a szerző első könyve. Iszonyatosan nyers és már már realisztikusan brutális. 

A Ferrante által feldolgozott témákhoz hűen a Tékozló szeretetben is a női lét nehézségei és az Olaszországban szikla szilárdnak látszó családmodell, a nő mozdulatlan helye a családban kerül főszerepbe. Ferrante történetei az ötvenes évek Olaszországába és azon belül is Nápoly zajos, bűnözéstől hangos városába repíti vissza az olvasókat. Egy olyan időszakba kaphatunk bepillantást, amikor elkezdett felbomlani a szent olasz nagycsalád egysége, a nők elkezdték kivívni maguknak a feminista eszméket és élni a saját életüket a férfiak és a társadalom elvárásainak ellentétesen. Egyszerűen imádom, ahogy Ferrante ezzel a roppant kényes és törékeny témával játszik. 

A Tékozló szeretet középpontjában is egy nő áll, Delia. Delia, 45 éves egyedülálló nő, aki az anyja temetésére érkezik Nápolyba. A regény felütése már nagyon erős, hiszen az első oldalon Delia arról számol be, hogyan lett a 63 éves anyja öngyilkos, pontosan a születésnapján. A nevezetes első oldalt még egy könyvesbolt kényelmes kanapéján ülve olvastam. Már akkor éreztem, hogy ez a könyv nem lesz semmi az amúgy is erős Ferrantétól, de nem gondoltam volna, hogy ennyire földhöz tud vágni a történet. 

Delia három nővér közül a legidősebb, édesanyjával való kapcsolata közelről sem tökéletes, inkább csak elviselik egymást, ami valószínűleg a két karakter túlzott hasonlósága miatt lehet. Delia, anyja temetését követően nem hagyja el Nápolyt, mint a testvérei, hanem elkezdi felgöngyölíteni a rejtélyes öngyilkosságot. Fokozatosan kapunk betekintést Delia zavart lelkébe, aki az egyik pillanatban tisztán látja önmagát a másikban viszont a saját anyjának gondolja magát. 

Beleláthatunk ennek a sérült lelkű 45 éves nőnek a fejébe, aki az anyja és a társadalom elfodadóképességének hiánya miatt lett olyan amilyen. Ebben a könyvében az írónő a női elhagyás hatalmas tabuját dolgozza fel. A regény lapjaiból kitűnik, hogy az akkori társadalom olyan esetben is a nőt bünteti és vádolja az elhagyás miatt, hogyha egy molesztáló kapcsoltaból kell menekülnie. Nagyon élesen jelenik meg a regény lapjain milyen nehéz és bátor döntést kellett meghoznia Delia anyjának és milyen durva következményekkel szembesült mind a családja mind pedig a társadalom részéről. 

Igen durva volt olvasni ezt a regényt és elhiszem, hogy sokakat bántott ez a tűhegyes realizmus. Én a magam részéről nem nagyon szeretem az olyan könyveket, amik nem térnek ki az apró részletekre különösen örültem, hogy végre egy olyan könyv van a kezemben, aki bátran beszél a menstruációról, és az azzal járó szükségletekről, a szexualitás taszító mivoltáról. Valóban nehéz volt ezekről a dolgokról egy ennyire nyílt és realisztikus írást olvasni, de ez tette az egész könyvet nagyon emberivé, hiszen attól, hogy egy könyv nem tér ki külön ezekre a dolgokra attól még léteznek. Szerintem a gyász és önmagunk elfogadásának témájához különösen jól passzolt ezeknek a dolgoknak a részletekbe menő taglalása, hiszen ezzel is csak Delia gyásza erősödött az olvasó szemében. Valamint különösen bátor volt az írónő részéről a vesébe ható realizmus az 1991-ben megjelent könyvében, ami majdnem harminc évvel az eredeti megjelenése után is megbotránkoztatja az embereket. 

Nehéz olvasmány, néhol gyomyorforgató is, de mindenféleképpen megéri megbirkózni vele. Viszont aki most kezdi a Ferrantéval való ismerkedést ne ezt a regényt válassza, mert egy életre elmegy a kedve az írónőtől, ami nagy kár lenne. 

7,5/10