Könyvorgia

A szüzesség elvesztése egy meghatározó pillanat az ember életében. Talán a szexualitás természetéből adódóan a lányok esetében ez mindig nagyobb eseménynek minősül, hiszen ebben a helyzet a nők azok, akik jobban kitárulkoznak. Ernaux önéletrajzi ihletésű memoárjában erre az életét meghatározó, megrázó, sőt szinte traumatikus eseményre emlékezik vissza. Fél évszázad távlatából tekint vissza annak a tábori éjszakának minden egyes rezdülésére, ami azóta sem hagyja nyugodni. A történet főszereplője ő maga, azonban sok esetben kívülről tekint magára és úgy meséli el az eseményeket, mintha az a védtelen, buta tinédzserlány nem is ő lett volna. Talán egy külső szemlélő bőrébe bújva jobban fel tudta dolgozni a vele történteket.  Ernaux világszinten elismert, Franciaország egyik legjelentősebb szerzője, aki az idei év folyamán felkerült az irodalmi Nobel-díj várományosainak listájára. 2016-os memoárját a Magvető kiadó hozta el a magyar olvasóknak. Ernaux fiatal kora óta ír, már pályája legelejé

Nagyon ritkán olvasok krimit, ami nem is tudom miért alakult így, hiszen nem nagyon olvastam még olyan krimit, amit ne szerettem volna. Idén is ezt az egyetlen könyvet olvastam a műfajában, amit igazán nagy kár lett volna kihagyni. Nektek is azt ajánlom kedves olvasók, hogy ezt a lehengerlően izgalmas történelmi alapokon nyugvó regényt ti se hagyjátok ki, főleg hogy egy zseniális trilógia első részét tatja a kezében az olvasó. Első ránézésre nem tűnik egy téli olvasmánynak, hiszen a forró katalán nyárba csöppenünk, azonban az események annyira vérfagyasztóak, hogy fel sem tűnik milyen évszakban járunk. A fehér város csöndje több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet. Adott ez a csodálatosan szép, titkokkal teli kisváros, Vitória, ami lépten-nyomon magán hordozza a történelem lenyomatát. A lenyűgözően szép borítóról nem is beszélve, amit önmagában is a polcon szeretne tudni az ember. Valamint itt van a furcsán hosszú nevű szerző, akinek ez az első regénye, ami megjelent Magyarors

Elena Ferrante neve sokunk számára a Nápolyi regényekkel forrt eggyé, a sorozat kiadása hazánkban a tavalyi év végén ért véget. A regényfolyam lezárása örömteljes, de ugyanakkor szomorú esemény is volt, hiszen a rajongóknak nem volt már mire várniuk, egy korszak lezárult. Aztán a 2020-as év elején felröppent a hír, hogy Ferrante új könyvet ír, mely a többi művétől eltérően nem egy sorozat része, hanem egy önálló kötet. A világpremiert áprilisra tervezték a kiadók, nálunk a Könyvfesztiválon debütált volna. Ahogyan ebben az évben mindenre, a vírus erre is hatással volt, aminek következtében az oly nagyon várt könyv megjelenését az egész világon szeptember 1-re csúsztatták. A várakozás és a rajongók türelmetlensége még hosszabbra nyúlt. Alig vártam, hogy kézbe vehessem a könyvet, azonban halogattam az olvasását, örültem az új Ferrante történetnek, azonban bennem volt az érzés, hogy talán ez az utolsó, amit a szerző tollából olvashatunk. 

Szeretem Woody Allen filmjeit, habár korántsem láttam annyit, mint kellett volna. Nem vagyok hatalmas nagy rajongó, nem rohanok a mozikba, hogyha kijön egy új film, nem olvasok el minden hírt róla, azonban a majdnem harminc évvel ezelőtti botrány hozzám is eljutott. Gondolom nem nagyon árulok el vele újdonságot, ha egy kicsit mélyebben is belemegyek az eseményekbe, a téma említése kiküszöbölhetetlen, hiszen erre felé halad a történetvezetés és erre fut ki a könyv végkifejlete is. Woody Allen igazi nőcsábász volt, élete folyamán több házasságot és a hosszabb kapcsolatot tudhat maga mögött, azonban egyik kapcsolata sem határozta meg annyira az életét, mint a Mia Farrow színésznővel való élettársi viszonya. Farrow több gyermeket is örökbe fogadott, akik közül néhányat Allennel együtt nevelt. Kapcsolatuk vége felé Allen és Farrow egyik nevelt lánya, Soon-Yi egymásba szerettek, Farrow pedig gyermekmolesztálással vádolta meg volt élettársát egy másik nevelt lányukkal kapcsolatosan. A botrány