Tóibín munkái már egy ideje foglalkoztatnak, főleg azután fordítottam nagyobb figyelmet az íróra, hogy a Park Kiadó elkezdte kiadni a munkáit. A blackwateri világítóhajó a negyedik könyve, ami magyarul is olvasható, annak ellenére, hogy ez a korai éveiből származó alkotás, ezzel a regénnyel került fel 1999-ben a Man Booker díj shortlistjére. Az író nevéhez főleg a nagyszabású
Brooklyn-t társítják az emberek, de megmondom őszintén nekem A blackwateri világítóhajó sokkal jobban tetszett, mert ebben a regényben a szerző az emberi lélek olyan mélységeit tudta megmutatni, ami nem mindig tud teljesen egészében feltárulkozni egy ember élete során. A történet nyers egyszerűségével hagy igazán mély nyomokat az olvasóban.
Tóibín korábbi munkáihoz hasonlóan ez a történet is egy rövidebb időszakot ölel fel, a regény mindössze pár nap eseményeit mutatja be, de hosszan visszanyúlik az időben, minek következtében teljes képet kaphatunk a múlt eseményeiről. Itt is fontos, szinte központi szerepet kap az anya fia, anya lánya kapcsolat, de nem elhanyagolható a nagymamával való törékeny viszony sem. A regény lapjain egy AIDS-es fiú haldoklásának lehetünk szemtanúi. Főszereplőnk Helen és az öccse Declan kisgyerek korukba veszítették el az édesapjukat, ami erősen rányomta bélyegét felnőtt életükre is. Helen imádja az öcsét, ő maradt számára az egyetlen fényesen ragyogó pont a családi zűrzavarban, amikor megtudja, hogy az öccse AIDS-es, sőt már vég stádiumban van, egy világ dől össze benne. Declan kérésére törékeny családi béke szövődik Helen, az anyja, Lily és a nagyanyja, Dora között. A három nő, Declan és két barátja Dora lepukadt tengerparti házában töltenek el pár napot, ami talán Declan életének utolsó boldogan töltött napjait is jelenti.
Érdekes ahogyan Tóibín teljesen kiírja a történetből a férfiakat. Ilyen olyan okból kifolyólag csak Declan és két ugyancsak homoszexuális barátja kapnak helyet a történetben. Az erős férfiak hiányában a három nőnek kell erősnek lennie, ez jellemükön is nagyon meglátszik. Külön-külön remekül elvannak világukban, de egymással összezárva nem tudnak mit kezdeni a másikkal. Kínos csendek és ki nem mondott szavak, egymás iránti neheztelés érződik a levegőben, fel tépett múltbeli sérelmek keserű íze. Tóibínt olvasva ezekre számíthatunk, megspékelve a betegséggel és a halál közelségével küzdő emberekkel. Láthatjuk hogyan éli meg ezt Declan, akinek azzal a tudattal kell élnie a napokat, hogy bármelyik lehet az utolsó, hogy a harmincadik születésnapja előtt el kell búcsúzni az élettől, pedig azt el sem tudta kezdeni igazán. A másik oldalon vannak a fiú barátai, akik már hosszú ideje ápolják és gondját viselik, illetve a család, aki csak most értesült a történtekről egy utolsó lehetőséget kapva arra, hogy megbékéljenek egymással és örökre búcsút intsenek a fiúnak.
Nagyon erős lélektani alkotás, hiszen ebben a könyvben nem az eseményeken van a hangsúly, hanem a családi kötelékekről, a megbocsátásról, a fájó múlt feldolgozásáról, arról, hogy gyermekkori traumáink mennyire tudják befolyásolni későbbi életünket. Tóibín mesterien rajzolja meg ezeket a törékeny emberi jellemeket, bemutatva a különbségeket, hasonlóságokat élet és halál között. Erős mű, de pont emiatt nagyon meghatározó. Ne féljetek elolvasni ezt a történetet, mert a maga nemében csodálatos alkotás.
Vélemény: 4/5
Megjegyzések
Megjegyzés küldése