Az év nagy meglepetése ⧫ Sarah Perry: Az Essexi kígyó

Sarah Perry második regénye nagy figyelmet kapott világszerte, ám ez a figyelem nem feltétlenül jelent osztatlan sikert, hiszen az írónő könyve igencsak ellentétes véleményeket váltott ki az olvasókból. A 21. századi olvasási szokásainkat, csakúgy, mint az életünk minden területét nagyban befolyásolja a közösségi média. A gyönyörű borító és a megjelenését övező hatalmas hype miatt én is azonnal beszereztem, azonban ahogy telt az idő és nálam csúszott a könyv olvasása, egyre többen olvasták el és alkottak róla véleményt. Azok után, hogy lépten nyomon azt láttam a különböző könyves fórumokon és blogokon, hogy komor a hangulata, nincs mondanivalója és valójában semmiről sem szól, nem nagyon akaródzott kézbe venni a könyvet, a lélegzetállítóan szép borító ellenére sem. Év vége felé azonban úgy éreztem, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet. Még lett volna jó pár könyv, amit ez előtt terveztem elolvasni, azonban úgy éreztem, hogyha most nem kezdek bele, akkor soha többé nem fogok ilyen erős késztetést érezni és végleg olvasatlan marad. 

Hatalmas hibát követtem el, amikor hagytam magam befolyásolni a közösségi média által, mert én minden sorát imádtam és szerintem igencsak mondanivalóban gazdag regény. Nem véletlen, hogy több irodalmi díjra is jelölték. 

Szeretném előre bocsátani, hogy a regény ténylegesen komor hangvételű, de nem negatív értelemben. Lehet, hogyha nyáron olvastam volna, nem tetszett volna ennyire. Ez egy őszi-téli könyv, annak ellenére, hogy lapjain egy nyári periódusba is betekintést kaphatunk. Ez a könyv tökéletes olvasmány azoknak, akik imádják a történelmi regényeket, a viktoriánus Anglia lápvidékeit, a Brontë nővérek és Austen regényeit. Illetve nem ajánlanám metrós olvasmánynak, mert nagyobb figyelmet igényelnek a szépek megírt körmondatok, mint amire az ember a metrón képes odafigyelni. 

Egyszerűen imádom Perry írói stílusát, annyira gyönyörűen ír. A regény jól tagolt, egy évet foglal magába, minden hónapot külön részre bontva. Tele van levelekkel és naplóbejegyzésekkel, amik még sokkal izgalmasabbá teszik a szereplők kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát. 

Az írónő a modernizáció küszöbén toporzékoló Angliába az olvasót, bemutatva a javuló lakhatási tendenciákat London nyomornegyedeiben, a kezdetleges metró hálózatot, a kibontakozó modern orvostudományt, különös hangsúlyt fektetve a sebészeti vívmányok fejlődésére, bemutatva a kor népbetegsését a tuberkolózist. Nagyon teljes körű korrajzot kapunk, ami igazán ritka, hiszen az írőnő számos témát sorakoztat fel a vallástól a geológián át a politikáig. És nemcsak a városi élet kerül bemutatásra, hiszen a regényben a vidéki Anglia kerül előtérbe. 

Történetünk főszereplője, a frissen megözvegyült Cora Seaborne, aki zsarnokoskodó, bántalmazó férje halála után végre igazán élhet. Nagyon szerettem Cora lázadó karakterét, hiszen egy olyan 18. századi nőt kell elképzelnünk, aki nem hajlandó kényelmetlen fűzőkbe burkolni a testét, előszeretettel hord férfi ruhát, a kor kívánalmainak ellentétesen sportol és érdekli a geológia tudománya. Essexbe utazik, hogy ott megkeresse az Essexi kígyót. 

Corához tartozik még nem mindennapi fia Francis, aki sok emberben félelmet kelt, amiért más. Pedig ő csak egy autista vagy Asperger-szindrómás fiú egy olyan korban, ahol még nem léteztek mentális betegségek.

Martha, Cora alkalmazásában állt, de inkább voltak barátok, mint alá-fölé rendeltségi viszonyban. Martha egy igazi emberjogi aktivista (legalábbis ma biztosan így neveznénk). Egy karrierista nő, aki háttérbe szorítja saját igényeit, mások jóléte miatt. Belegondolva biztosan rengeteg hozzá hasonló nő élt már abban az időben, csak nem sokat hallani ezekről a botrányt okozó, izgága asszonyokról, akikben akadt némi, férfiakat megszégyenítő kurázsi. 

Ebben a regényben minden egyes szereplő egy kissé különc és nem mindennapi. Ez pont így volt jó, hiszen mindenki különc valamilyen téren. Főleg a női karakterek sikeredtek nagyon erősre, ami abban a korban tényleg nem volt mindennapos, vagy a kor történet írói nem olyannak ábrázolták őket, amilyenek valójában voltak. 

Még meg kell említenem Ransomekat, a lelkész családot. Will és a felesége Stella olyan szerelmet mutatnak egymás iránt, ami szintén nem volt jellemző, akkor, amikor szinte mindegyik házasság előre tervezett és vagyoni alapon volt kiválasztott. Will sem az a tipikus pap, aki vizet ad, de bort prédikál, hanem egy olyan mélyebb vallásosság mutatkozik meg a személye által, ami ténylegesen az egyház lényege lenne. 

A sok különleges szereplőt, pedig mi más köthetné össze, mint a szerelem. A körbe kasul futkosó szerelmi szálak, olyan emberek között, akik nem szerethetnék egymást, nem megfelelő az időzítés, vagy csak nem látják azt, aki őket szereti. A viktoriánus korra oly nagyon jellemző szerelmi háromszögeket és csetepatékat (ha jól belegondolunk ezek elkerülhetetlenek egy olyan korban, amikor az emberek nem választhatják meg szabadon a párjukat és korrigálásra nincs lehetőségük) szorosan átszövi a politika, a kor orvosi-és természettudományos vívmányai, a történelem és a javuló életkörülmények. Sarah Perry egy olyan oldalát mutatta meg e történelmi kornak, ami jelen volt ugyan, de többnyire láthatatlanul. Mesterien szőtte össze a modernizáció és a hagyományok tiszteletének gyökereit és remekül párosította a karaketereket egymáshoz, izgalmas helyzeteket teremtve végig a regényben. Nem mondanám eseménydúsnak, inkább lassan hömpölyögtek, mint maga az idő, de a végére tökéletesen beértek az események és összeértek az egymáshoz tartozó szívek, akár szerelem, akár barátság formájában. 

Az év első olvasmánya, talán az év legjobbja is. 

Véleményem: 10/10