Menekülés a haszid zsidó közösségből ⧫ Deborah Feldman: Unortodox - A másik út

Deborah Feldman memoárja 2012-ben jelent meg, de a könyv és a története körüli igazi siker csak az idei évre csúcsosodott ki, mivel a Netflix 4 részes mini sorozatot forgatott az írónő nem mindennapi életéből. Sok olyan kritika illette a könyvet, hogy igazából nem is az ultraortodox vallási közösségről szól,  hogy többet vártak tőle, hogy lassú a történetvezetés és a többi. Úgy vélem azok, akik ilyen kritikákat fogalmaznak meg a kötettel kapcsolatban azok nem jól olvasták a könyvet, hiszen a szerző egy percig sem állította, hogy a könyv magáról a közösségről szólna. Ez egy memoár, ami azt a nem mindennapi utat mutatja be, ahogyan Deborah Feldman elhagyta az otthonának számító szélsőségesen vallási szektát és kilépett a valódi világba, ráadásul a haszid közösségben eddig példátlan a gyermekét is vitte magával. Nagyon nagy bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy papírra vetette élete történetét, hiszen nem először fordult elő az irodalomtörténetben, hogy egy író a saját életéből merített ihletet a könyvéhez, amit a környezete nem fogadott olyan jól. Gondoljunk csak a híres autofikciós szerzőkre, Grecsó Krisztiánra, Barnás Ferencre vagy a norvég mesterre Karl Ove Knausgård-ra. De Márai Sándor sem tudta végig vinni a pályáját anélkül, hogy ne indítottak volna pert  ellene. 

Feldman még ebben a zárt vallási közösségben sem volt egyszerű helyzetben, hiszen egy olyan házasságból született, ami nem állta ki az idő próbáját. Édesapja komoly mentális problémákkal küzdött, de az ő világukban az ember nem zárathatja pszichiátriai intézetbe a rokonát, mert akkor rögtön elindulnak a pletykák, márpedig a látszat fenntartása mindennél fontosabb. Édesanyja maga is elhagyta a közösséget, azonban más okokból kifolyólag, mint a lánya tette. Deborah édesanyja egyrészt szenvedett előre elrendelt házasságában, gyengeelméjű férje mellett, legnyomósabb érve a közösség elhagyására mégis melegsége volt. 

Mélységesen megdöbbentett, hogy a 21. században, egy olyan nagy városban, mint New York helyet kaphat egy ennyire szélsőségesen vallásos közösség, ami már-már olyan, mint egy szekta, ahol a nőknek hallgass a neve. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a Szolgálólány meséjében lennék, ugyanis a nőknek majdnem ugyanazok a dolgok voltak tiltottak, mint Atwood ikonikus disztópiájában. Tilos pirosat hordaniuk, nem énekelhetnek, nem olvashatnak, nem viselhetnek nadrágot, parókát kell hordaniuk, ráadásul alatta le kell borotválniuk a hajukat és még hosszan sorolhatnám a tiltólistát. És a felsoroltak még csak nem is a legborzasztóbbak, amiket a könyvben olvastam, hiszen a közösségben tényleg csak a látszat számít, minden bántót vagy tolakodót elnyomnak, az sem számít, ha ez ember életekbe kerül. Csak ne kerüljön a felszínre a sok mocsok. 

Valószínűleg, ha Deborah Feldman egy normális amerikai közösségbe született volna akkor nem vált volna íróvá, hiszen írói tevékenységének nagy részét saját élettörténetének megírása alkotja. Azonban meg kell hagyni, hogy jól ír, olyannyira jól, hogy alig bírtam letenni a könyvet. Akkor is a történet járt a fejemben, amikor nem olvastam és még utána is sokáig foglakoztatott. Persze erre azért a sorozat is rásegített, ami szintén kiváló, bár teljesen más, mint a regény, de nagyon jó vizuális keretet ad az egész történetnek. Hiszen nem ugyanazt az élményt nyújtja egy haszid esküvőről olvasni, mint látni azt, látni a mikvét, a szertartásaikat, az öltözéküket, a parókás nőket. Úgyhogy külön a könyv és külön a sorozat is nagyon élvezetes, azonban egy kerek egészet csakis együttesen tudnak nyújtani. 

Deborah Feldman élettörténetét jövő márciusban tovább folytathatjuk, mely a külvilágban való új életéről és érvényesülésről szól. Én már alig várom.

Vélemény: 5/5