Kihez tartozik valójában ez a gyermek? - Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nagyon nehéz úgy írni egy trillerről, hogy ne lőjjem le a poént. A lényeg a vékony, alig látható határon való egyensúlyozás, az értékelésnek nem szabad ki billennie túlnyomóan egyik oldalra sem.

Ez az első Sophie McKenzie regény, amit olvastam. Ezután nem fogom hanyagolni az írónőt. Már az alaptörténet sem egyszerű. A főszereplő Gen, aki még mindig a 8 éve halva született lányát Beth-t síratja. Élete megrekedt, kátyúba futott, ahonnan nem találja a kiutat. Férje sikeres üzletember, anyagi jólétben és biztonságban élnek. Gen régebben sikeresnek mondható írónő volt, aki 3 könyvet is piacra dobott, terhessége ideje alatt negyedik könyvének vázlatán dolgozott. De a szülés után a fájdalom annyira elnyomott mindent, hogy bent ragadtak a szavak és Gen már nem tudott írni. Egy olyan darabot veszített el, ami szorosan hozzá tartozott a lelkéhez. Vagy talán elvették tőle??

Gen és Art élete szokványos mederben folyik. Gen minden nap sokáig alszik, heti kétszer tart kreatív írás órát, néha összejár a legjobb barátnőjével, nem ír. Art minden nap korán elmegy dolgozni és későn ér haza, az üzlet virágzik, szédületesen magas körökben forog, hiszen tanácsadói szerepet tölt be a miniszterelnök mellett. Nem nagyon tudtam azonosulni a főszereplő problémájával, mert nekem ő egy gyenge nőnek tűnik, aki fejét a homokba dugva strucc módjára éli az életét. Borzasztó lehet megszülni egy halott gyereket, de jobb elveszteni, így ismeretlenül, mint akkor, amikor a gyermek már idősebb, kifejlett személyiséggel rendelkezik, igazi emlékek vesznek körül. Nem azt mondom, hogy egyszerű lehetett Gennek feldolgozni a vesztességet, de az élet megy tovább. Ezzel a semmit tevéssel csak saját magát hozta egyre kellemetlenebb helyzetbe. Nyilván más mederbe terelte volna az eseményeket, ha született volna másik gyermekük Beth után, de nem így lett.

Gen egyszerű, problémáktól mentes életét fenekestül felforgatja egy váratlan vendég, aki azt állítja, hogy a gyermeke élve született csak elvették tőle, sőt talán még Art is benne volt a gyermekrablásban.

Az események lassan bontakoznak ki, mivel Gent (nyilvánvalóan) nagyon erős szálak fűzik Art-hoz, nehezen akarja elhinni, hogy a férfi, akit a szerelmének nevez és 14 éve megosztja vele az életét képes így átverni és a szemébe hazudni nap, mint nap. Érdekes fordulat, hogy a nyomozásban szövetségesét nem egy hozzá közel álló személyében találta meg, mint mondjuk a legjobb barátnőjében, Henben (ez a szójáték végig idegestett a könyvben), hanem egy mondhatni vadidegent, Lorcat vesz a bizalmába és avatja be titkaiba. Lorcan egy váratlan vendég a múltból, aki Art jóvoltából tűnt el a színről. Ahogy haladunk előrébb a történetben és egyre több dolog bukik a feszínre, érdekes összefüggések lesznek világosak, úgy lesz Gen egyre paranoiásabb az őt körül vevőkre és annál jobban bízik Lorcanban. Miért? -kérdezem én. Hiszen ezt a férfit alig ismeri.

Az írónő remekül játszik az ellentétekkel és mutatja Gent kívülállónak a saját életében, főleg azokban a jelenetekben, ahol megjelenik Morgan, Art tökéletesen összeszedett és józan nővére. A regényben az egyes családi kötelékek szorossága már-már abszurd volt, mégis teljesen valóságos és hihető, hogy tényleg léteznek ilyen beteg emberek. Igazi hátborzongató pszichotriller volt, amilyen unalmasnak és semmitmodnónk ígérkezett az eleje olyan izgalmasra és letehetetlenre sikeredett a vége. De a hatalmas csavar az utolsó oldalon ért. Senkinek nem ajánlom, hogy előre olvasson.

Vélemény: 8/10