Elena Ferranta: Az új név története - Elkeseredett harc a sors ellen

A Nápolyi regények második kötete, Az új név története Elena és Lila fiatal korába kalauzolják az olvasót. Míg az első részeben, a Briliáns barátnőmben, kisgyerekként és fiatal kamaszként ismerhetjük meg a lányokat, ebben a kötetben fiatal felnőtt nőként tett első lépéseiket figyelhetjük meg. A rejtélyes, olasz, korstárs írónő, Elena Ferrante teljesen elvarázsolt , már az első részben, amiről bővebben itt olvashattok. A második kötetben sem okozott csalódást, gördülékeny stílusával, az emberi természet mélyreható ismeretével és intelligenciájával. 

A Briliáns barátnőm végén, Lila esküvőjének kellős közepén hagytuk el a lányokat. Ebben a második részben, mint a címből is sejthető, inkább Lila van középpontbna, mint Elena. Habár ő történetünk narrátorra, mégis úgy meséli el az eseményeket, saját életének a történeteét, mintha csak egy jelentéktelen mellékszerplő lenne benne, egy megfakult kis árnéyk Lila ragyogásában. Lila, Raffaella Cerulloból, Caracci asszonnyá válik, a férje Stefano mellett. Nehéz helyzetben van, hiszen 16 évesen hozzámet az akkor 22 éves Caraccihoz. Egy olyan életkorban hozta meg ezt a nehéz, az életére kiható döntést, amikor nem lett volna szabad ilyen komolyan vennie az életét. De annyira ki akart törni az őt körülvevő nyomorból és a család elvárásainak is meg akart felelni, hogy nem látott más kiuatt. 

Lilla ennek a nem mindennapi, nem éppen a legjobb házasság mocsrában vergődött, miközben Elena tovább tanult. Keméynen dolgozott, hogy segítse a családját, mellette, pedig tanult. Kitűnő eredménnyel tette le az érettségi vizsgáit. A sok tanulásnak, éjszaki és hajnala magolásnak meglett az eredménye, hiszen ösztöndíjjal véghette el az egyetemet, aminek következtében a telepet is elhagyhatta, egy jobb élet reményében. Lenú mindig is úgy értékelte a Lilával való kapcsolatát, hogy ők ketten egy lélek, két testben. Talán emiatt volt tele félelmekkel, szégyennel és szorongással, kisebbrendűségi érzésekkel. Minden egyes lépésében, tettében, mozdulatában, szavában attól félt, hogy ő nem elég jó, nem olyan okos, szellemes, intelligens és merész, mint Lilla. Érzékenyen érintette, hogy gyerekkori tanára Oliviero tanárnő csak azért karolta fel őt, mert Lila szüleire nem tudott hatni, pedig igazából Lila volt az, akit megilletett volna Elena sorsa. 

Kapcsolatuk ugyanolyan viharos volt és ellentmondásokkal teli, mint az első kötetben, csak itt már komolyabb volt a tét. Lila hozzáment Stefanó Caraccihoz, aki a jegyességük alatt bűbájos volt, férjként viszont pocsék, aki verte és csalta a feleségét. Túl fiatal, szinte még gyereklány felesége nem viselte jól, hogy megfosztották kamaszkori szabadságától és beskatulyázták, mint asszonyságot. Sok gondjuk volt, egymással, a kapcsolatukkal, a gyerek meg nem érkezésével. A családi kötelékek is egyre bonyolodtak, szövevényesebbekké váltak, amikor Lila bátyja, Rino elvette Pinucciát, Stefanó húgát, egyre szorosabbra fűzve a Solarákkal való terhes üzleti kapcsolatokat. 

A férjek orvosi tanácsra elküldték asszonyaikat,- a várandós Picucciát és a gyermekáldásra váró Lilát- pihenni Iscia szigetére, ahová Elena is velük tartott. Elena mesterkedéseinek hála, közel volt gyrekkori szrelméhez Nino Sarratoréhoz, de a cselszövései nem olyan irányt vettek, amit Elena szeretett volna. Minden a viszályára fordult, az a bizonyos nyár mindent megváltozatott. Az eseméynek hatására a lányok elsodródtak egymástól, nem is igen érintkeztek az évek alatt. Elena szóbeszédek nyomán, utólagosan rekonstruálva mesélte el az egyetemi évei alatt történeteket.

A regény sokszor dühített fel. Fárasztó volt, hogy Elena mindig lebecsmérelte magát, főleg Lilával szemben, aki vele ellentétben semmit sem tett le az asztalra. Hiszen Elena önerőből végezte el az egyetemet és szerzett diplomát, vált íróvá. Míg Lila mit csinált? Bolondot mindenkiből! Gonosz természete igazán elnyomott benne minden józanságot. Nem fér a fejembe Elena miért ragaszkodik ehhez a velejéig romlott lányhoz, aki csaj bajt hoz mindenki fejére, őt magát is állandóan slamasztikába keveri. Illetve, hogy mi ez az el nem szakadó volnzalom a telep nyomora iránt, amikor ő már iagazán kiaszabadulni látszott ebből a közegből. 

Alig várom a következő részt. Mi tartogathat számunkra még Elena Ferrante? Az bizos, hogy nem lesz piskóta.

Véleményem: 10/10

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Történelmi regények könyvajánlója ⧫ Avagy milyen könyvekkel kezdjük, ha szeretnénk jó történelmi regényeket olvasni

Talán életem legfontosabb könyve ⧫ Szabó Magda: Az őz

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita - "Kézirat el nem ég!"