Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza - Papírra vetett fájdalom

Amilyen vékonyka ez a könyv, olyan fontos üzenetet hordoz magában. Nehéz bekategozitálni, hiszen ez nem egy regény, de nem is egy hosszúra nyúlt levél vagy naplórészlet. Visszaemlékezés, a maga töredezettségével, darbosságával és összevisszaságával, olyan, mint maga az emberi emlékezet. A szerző, Marceline Loridan-Ivens mesél a világháború alatt átélt borzalmakról, arról, hogy az auswitzi haláltáborban törtlött időszak, mennyire tette tönkre az életét, mennyire nyomorította meg őt és az egész családját lelkileg. Egy olyan időszakról mesél szívhez szólóan, brutális nyersséggel, amit túlálve teljesen más emeberré vált, mint amivé válhatott volna.

Marceline és családja Franciaországban letelepedő zsidók voltak, akik abban reménykedtek, hogy az országuk, amelyet hazájuknak tekinettek, de amely nem fogadta be őket, hiszen nem kapták meg a hőn vágyott állampolgárságot, majd megvédi őket a vérszomjas Hitler előretörésétől. Marcelinet az apjával együtt deportálták, míg a család többi része elbújdosott. Az édesapját Birkenauba, Marcelinet Auswitzba szállították. Amikor a táborban volt, úgy érezte egy világ választja el hőn szeretett apjától, pedig a valóságban alig pár száz méterre voltak egymástól. Addig nem tudott semmit az apjáról, amíg levelet nem kapott tőle. Egy levelet, amit az életért való harc során elvesztett, egy levelet, ami által többet kapott az apjából, mint bárki más a családjából, egy levelet, aminek a drága soraira már nem emlékszik és ez a veszteség feldolgozhatatlanul hatalmas számára.

A Rozenberg család központi alakja Marceline édeasapja volt. Miután, pedig a háború végeztével a családfő helyett csak Marceline tért haza a táborokból, az egész család összeroppant és megtört. Az anyja újraházasodott, a testvérei közül ketten is öngyilkosak lettek. Ő maga sem volt képes viasszatérni az életbe, abba az életbe, amiért olyan nagyon küzdött.

A legtöbb holokauszt irodalmi alkotás, amit olvastam, csak az átélt borzalmakat tárja az olvasó elé. Ami nyilván fontos és lényegében arra kíváncsi az olvasó, de az sem elhanyagolandó, hogy mi történik a túlélőkkel. Hogyan dolgozzák fel az átélt traumákat, hogyan próbálnak visszatérni a mindennapok kerékvágásába, hogyan igyekeznek élni az életüket. Hiszen a táborokból való visszatérés, nem feltétlenül jelenti a túlélést.

Marceline nemcsak a táborról mesélt vagy apja kínzó, soha meg nem szűnő hiányáról, hanem az azutánról is. Apja vissza nem térésének következményeként már nem volt családja, akik segíthettek volna rajta. Mindenki a saját nyomorával volt elfoglalva, saját magát akrta meggyógyítani. Az anyja például nem akarta elfogadni, hogy a lányának időre van szüksége ahhoz, hogy ne csak kívülről tűnjön gyógyultnak, hanem a lelki sebei is begyógyuljanak. Mivel fiatalon, 16 évesen deporálták, a kínzások és az éhezés következménye képpen soha nem nőtt nagyra, termete mindig apró és törékeny maradt. Nagyon nehéz volt megszoknia saját, meztelen testét, hiszen ennek a táborban semmi jelentősége nem volt, mindössze annyi, hogy kit, mikor küldenek a halálba. Nem lett soha gyereke, mert nem tudott már nem úgy nézni egy csecsemőre, mint arra, akit elsőnek ragad el a halál.

Sok rétű, szépen megírt vallomás, múltról, jelenről és jövőről. Gyönyörűen végigvezeti az emberi tettek következményeit. Hiszen, bármilyen apró trauma egy életre tönkre teheti az embert, végérévényesen megváltoztathatja a jellemét és az útját.

A magam részéről nagyon szeretem a holokauszt történeteket. Ezt az egy nap alatt elolvasható történetet mindenkinek ajánlom, aki szereti, utálja, megveti ezt a korszakot. Gyönyörű vallomás emberségről és embertelenségről. Az író alkotásával kiírta magából az összes fájdalmát, amit több, mint ötven éven át elnyomott magában.

Véleméynem: 10/10