A fájó múlt és a zaklatott jövő összefonódásának regénye ⧫ Joy Jordan-Lake: Kínzó könyörület

A Kínzó könyörület egy roppant bonyolult és összetett, két idősíkon játszódó történet, amely a végére összekapcsolódik a jelen szeszélyeiben. A regény lapjain egy nem túl ismert, végül sikertelenségbe torkolló, 1822-es charlestoni rabszolgafelkelés történetével ismerkedhetünk meg. A regény az egyik legjobban vitatott történelmi témát dolgozza fel (ami mellesleg az egyik kedvenc történelmi regény témám :)), a rabszolgaság nehéz téma, ami tele van emberséggel és embertelenséggel. A könyv által az egyik nem túl sokat emlegetett történelmi fordulópontról kaphatunk képet. A kétszáz évvel ezelőtti felkelés élére, egy szabadságát megvásárolt rabszolga, Denmark Vesey állt, aki úgy dönt, hogy segít rabszolgaságban élő társain és felkelést szervez. A Vesey-féle rabszolgafelkelés sikertelen volt, de kétségkívül ez indította el charlestont a rabszolga felszabadítás és a szabadgondolkodás rögös útján. 

Főszereplőnk, a történelem szakos Kate 2015-ben próbálja meg felgöngyölíteni az 1822-es lázadás részleteit. Kate-et nem csak az a vágy hajtja, hogy befejezhesse diplomamunkáját, hanem fényt derítsen családja titkokkal övezett történetére is. Az anyja miért hagyta el Charlestont, amikor láthatóan imádta a várost, amihez ezer szállal kötődött? Miért kutatta a kétszáz éves felkelést olyan fanatikusan? Miért gondolta úgy, hogy Tom Russell, a kovács lehet a kulcsfigura? És miért volt állandóan olyan mélabús és szomorú? Kate-nek egyáltalán nincsen könnyű dolga, ezek a kérdések már régóta foglalkoztatták, de most, hogy mindkét szülőjét rövid idő alatt elvesztette, nem maradt senki, akitől kérdezni tudott volna a múltjával kapcsolatban. Mivel azonban Kate történész csak választott hivatását kellett előhívni a rejtély megoldása érdekében.

Sok regény esetében nem túl szerencsés a váltott nézőpont, mivel az olvasó akarva vagy akaratlanul is leteszi a voksát az egyik nézőpont mellé, amit sokkal jobban is fog várni az olvasás során. Természetesen velem is ez történt. Az 1822-es Charleston világa sokkal inkább magába szippantott, mint a 2015-ös valóság. Bár a szerző a könyvhöz írt jegyzeteiben kifejtette, hogy a rabszolgaszálat (nyilván) sokkal nehezebb volt megírnia, az mégis sokkal jobbra sikeredett. Tom és Dinah kapcsolata igazán érzékletesen mutatta be a rabszolgák közötti szerelmet és egymáshoz tartozás érzését. Zseniális képet kaptunk az akkor élt fehér, rabszolgatartó nők életéből, akik szépen lassan kezdtek tudatukra ébredni és fellépni a brutális rendszer ellen.

A 2015-ös szál a főszereplő, Kate miatt nem tetszett. Egyszerűen nem tudtam azonosulni a karakterével, a tetteivel, semmivel sem, amit csinált. Persze nem tudhatom, hogy én hogyan viselkednék egy hasonlóan nehéz helyzetben, de akkor sem tetszett a viselkedése és a rengeteg hiszti (ennél jobb szót nem találok rá), amit a lapokat olvasva kellett végighallgatni. A karakterrel kapcsolatos ellenérzéseim erősen befolyásolták a könyv megítélését. Persze ha ezt félreteszem el kell ismernem, hogy jó könyv volt, ami egy olyan témát dolgozott fel, amit a regény elolvasása nélkül nem ismernék. Ez a történet nem csak a történelemről szól és annak állandó hatásaira a jelenre, hanem a rasszizmusról és az emberi empátiáról.

A könyv végéhez érve a végkifejletét kicsit túl erősnek, túlzónak találtam. Aztán amikor a szerző a jegyzeteiben arról számolt be, hogy az a bizonyos tragédia a való életben megtörtént, hirtelen nem tudtam mire véljem a dolgot. De összességében ilyen az élet, túlzó és bagatell. Az írásmód könnyedségének ellenére sokszor érzetem vontatottnak a történetvezetést, sokkal tovább tartott az olvasása, mint hasonló terjedelmű könyvek esetében. Az a mocorgó érzés bujkál bennem, hogy valami még hiányzik, ami miatt sótlan az egész könyv.

Véleményem: 3,5/5